A vöröslencse-ügy: szakácskönyv a könyvtárból

A vörös lencsével akkor kezdődött a viszonyom, mikor Anikó barátnőm visszatért Indiából, és amellett, hogy rejtélyes fűszereket mutogatott ilyen-olyancsomagolásban, előrukkolt a világ legtartalmasabb húsmentes levesével.

Később, főleg hideg téli esténként többször elkészítettem ezt a rettentően egyszerű és melengető ételt. Mindig volt itthon vörös lencse, szerette a család, de valahogyan feledésbe merült.

Történt azután, hogy beiratkoztam a helyi könyvtárba, és szakácskönyveket kerestem, mert elfogyott az ihlet, a rakottkrumpli-rántotthús-sültkolbász triumvirátusból ki akartam lépni. Sőt, még azzal a bizarr ötlettel is kacérkodtam, hogy Julie és Julia módjára végigfőzök egy szakácskönyvet (ez két pici gyerek mellett egyenlőre nem fog megtörténni). Ancsa sajnálkozva mutatta a kínálatot, ami a Lajos Mari és az 50 finom karácsonyi étel stílusában alig tett ki egy fél polcot. De itt, a faluban olyan még nem volt, hogy lehetetlen, így azonnal el is irányítottak a közeli kisvárosba, ahol a könyvtárosnő ugyan nem rajongója a főzésnek, mégis rátaláltam Steiner Kristóf és Jamie Oliver nagyszerű köteteire!

Ó, az a nagyszerű vegán konyha, ami kirángatott engem az olajszag világából, a rántások mocsarából! És ó, az a vöröslencse, amit úgy elfelejtettem, micsoda remek kis recept van itt mindjárt.

De nem, nem szaladok előre, és nem felejtem el a belcsíny mellett a könyv esztétikai érdemeit dícsérni. Kezdjük azzal, hogy pont akkora, amekkorát a konyhapulton kéznél tudsz tárolni a só és a kukoricakonzerv között (ez koránsem proli, hanem gyakorlatias megközelítés). A borító tipográfiája napjaink trendjét követi, esztétikus, kellően kézzel készült jelleget sugároz, a háttérben a mediterrán izraeli hangulat, ínycsiklandozó étel és a mindig megnyugtató küllemű szerző csücsül. Az összes képen ő is, és közvetve ételei is a teljességet, nyugalmat, zent közvetítik. A könyv bevezetője egy szelíd, de határozott vegán állásfoglalás, pont fogyasztható egy húsevőnek úgy, hogy az író szerethető marad mindvégig. A receptek szövegezése és képi anyaga közvetlen, hív a fazék mellé, főzésre késztet, piacozásra hív.

Így voltunk mi Iza babával, és elkészítettük ezt a remek dahlt. Segédem alig tudta tűrtőztetni magát, hogy a száraz narancssárga gyönygöket ne kóstolja meg nyersen, és a végeredményt is hasonló lelkesedéssel fogadta.

Bevallom, evés közben is lapozgattam a szakácskönyvet, és attól tartok, be kell szereznem itthonra egy példányt. Illetve kettőt, mert most jött ki Kristóf második receptgyűjteménye, amire szintén nagyon kíváncsi vagyok, és jelezni is fogom a könyvtárban, bővítsék a repertoárt!