Status quo – nyomdafestéket tűrő szavak

Bár csak egy papírdarab, egy 9×5-ös fecni, pár sor, szín, kép, grafika – nekem egy egész világ. Ez vagyok, ilyen lilán, ilyen színesen, ilyen akárhogyan. Kinyomtattattam 100 példányban, a kocsiban tartom, talán párat rakok a pénztárcámba. Adok a családnak belőle.

Nem ez a lényeg.

Hanem hogy minden károgás, megkérdőjelezés, energiaörvény ellenére ki tudom írni a nevemet egy névjegykártyára, merem vállalni, amit csinálok, beleállok a helyzetbe. Rengeteg tanulás áll még előttem és messze vagyok a tökéletestől. Egy csepp vagyok a tengerben, de ki tudom mondani, fontos alkotórésze vagyok valaminek. Szeretem, amit csinálok. Megéri, magáért az alkotás öröméért, az önelfogadásért, és végeredményképp a boldog megrendelőkért.

2017-ben, 32 éves nőként még mindig nagy dolognak érzem, hogy nyomdafestékkel megörökítem, aki és ami vagyok, és erre időt és pénzt áldozok. Aki megélt már hasonló katarzist, tudja, miről beszélek, aki őrlődik magában, tegye meg ezt a lépést. Nincs mitől tartani, nincs mit elkendőzni, nincs miért félni. Itt kezdődik a szabadság.