Q for quitter

Az Eat Pray Love-ban ordítja a cserbenhagyott rendes férj “quitter, quitter, quitter” Julia Robertsnek, aki utazásra, egyedüllétre vágyik a megszokott élete helyett. Ezt ordítottam én is – magamban – pár héttel ezelőtt. Elért az áprilisi karma, az évfordulók ideje, reflektálás a tavaszi megújulás jegyében. Ne értsd félre, nem utazásra, egyedüllétre vágytam. A tél annyira kiszívott, hogy nem volt tartalék, amiből töltekezzek a virágzáshoz. Szakmailag, emberileg, családilag.

Vagy harminchárom évesen teszi föl magának az embert azokat a kérdéseket, melyektől a lét annyira elviselhetetlenül… elviselhetetlen? Hogyan lehet megteremteni egy harmonikus keretrendszert, amibe mindig vissza tudok térni, ami megnyugtat? Ki az igazi, őszinte támogató bázisom, ki tenné a tűzbe a kezét értem? Szakmailag jó úton haladok-e? Megélem-e igazán az élet minden percét?

Ahogy követelem a fekete-fehér válaszokat, úgy jönnek a sorsszerű események szépen sorjában. Szakmai támogatás, szóbeli elismerés az írásért, elégedett ügyfél, kézbe kapott nyomdai anyag, amin annyit dolgozom, őszinte mosolyok, húsz éves ismerettségek újraéledése. Újabb löket, pumpa, hogy folytassam.

Pontosan huszonnégy órán át tartott a végleges lemondás, utána cseppenként kúszott be az alkotás vágya és öröme. A hihetetlen felismerés, hogy lehetetlen, de birom csinálni, így együtt mindent, és szeretem. Impossible is nothing.

Hogy a születésnapomon kijelentetem, nekem tényleg az a legnagyobb ajándék, hogy két örökké csivitelő kislány motorozik a teraszon, kékesszölden hullámzik a balaton, buján nő a fű, csitíthatatlan tücsöklárma ciripel a mezőn, és néha beszaladok a géphez, hogy igazgassak a grafikákon.