Kritikusok – hogyan viseljük el (jól) a kritikát?

Kevés ember bírja jól a kritikát, bevallom, sajnos én is közéjük tartozom. Dolgozom az ügyön, folyamatos edzésben vagyok, mint talán mindnyájan, akik a kreatív szakmában dolgozunk, párkapcsolatban élünk, emberek között mozgunk. Kritiziálni rém egyszerű, hiszen melyik embertársunk nem csetlik-botlik állandóan, fogást kínálva így a keselyűknek, rosszmájúaknak? Jó (és építő) szándékú kritikát alkotni viszont nehéz, első sorban szeretetet és jóindulatot feltételez a megkritizált személy irányában, méghozzá azzal az indíttatással, hogy a bírálat társunk javára fog válni. Tehát nem rombolni, hanem inkább építeni akarunk vele. Pszichológusok szájából hallani, az a legkritikusabb, aki önmagában bizonytalan, mással foglalkozik saját maga helyett, sokszor a “ha már nekem rossz, legyen neki is” jeligével. Mielőtt sajnálkozva bólogatnánk, és mondanánk a bevett szöveget “magyar tulajdonság”, közvetlen tapasztalatból tudom, ez határokon átívelő, csúnya viselkedés, nem válogat szittya és kevésbé szittya vér között. Ejnye!

Mondhatjuk úgy is, ami szubjektív, az már kritizálható. Ha az asztalnak az egyik lába rövidebb, az az asztal rossz, billeg, nem tölti be a szerepét, nyakunkba dől a leves, kiborul a finomfőzelék. Ha az asztal lábai egyformák, az étkezésnél remek szolgálatot tesz, viszont túl barna/fekete/fényes, máris megkérdőjelezhető, szép-e az asztal. Az esztétika, a művészet, főleg a modern művészet olyan kérdéseket vet föl „szép” ügyben, amit itt terjedelem híján nem taglalnék.

Sokkal inkább foglalkoznék azzal, hogy bármelyikünk, aki virtuálisan vagy élőben publikál, közszemlére teszi a művészetét, bátor ember, és már csak ezért is nagy tisztelet jár neki. Vállalja, elképzelhető, pár embernek nem fog tetszeni. Néhányan még azt is meg fogják kérdőjelezni, mi magunk jó művészek vagyunk-e (nem csak a produktumunkat éri tehát becsmérlő kritika). Közéleti személyiségek, befutott dizájnerek minden bizonnyal naponta élik meg ezt a megkérdőjelezést, és rendkívül fejlett önismeretünknek és ön-szeretetünknek kell lennie ahhoz, hogy helyén kezeljék ezeket a véleményeket.

Mint írtam, én rosszul bírom a kritikát, de trenírozom magamat, hogy minden véleményből tanuljak, sőt, egyes vészjósló hangokat elengedjek a fülem mellett – szerintem ez is egészséges. Sőt, elküldöm a szövegeimet tudósabb embereknek véleményezésre, javításra, és az esetek többségében nem mézes-mázos szavakat kapok vissza. Vagy elküldöm a grafikámat a mi zárt virtuális műhelyünkbe tanácsért – ők (képzettebb, gyakorlottabb emberek) pedig szétboncolják, ízekre szedik, hogy majd a tizedik próbálkozásra igazán olyan mű szülessen, amivel a fogyasztó és a dizájner is elégedett.

Az én receptem a kritika kezelésére:

  1. legyen egy-két bizalmi emberem, akinek hallgatok a szavára, megfogadom a véleményét
  2. legyen egy tágabb, de szintén bizalmi (és jószándékú) közösség, ahol „több szem többet lát” alapon tesztelhetem az ötletemet
  3. legyen egy szeretetburok körülöttem, ahol mint „bukott” – vagyis zilált lelkiállapotú, megtépázott önbecsülésű magamat minden körülmények között szeretettel fogadják (hmm…, jellemzően a gyerekek és a kutyák mindig örülnek az embernek)

3+1 higgyek magamban minden körülmények között, higgyek abban, hogy én is, mint mindenki más, egyedi vagyok és megismételhetetlen!